Keresés ebben a blogban

2017. november 9., csütörtök

Kettős mérce? Ki lehet az igazság bajnoka...


Az jutott eszembe, milyen képmutatóak is vagyunk valójában! Nos ez egy másik aspektus, sokan nem fognak egyetérteni vele de ez is létezik.

Azt gondolom sokszor átlépünk a másik felett, nem is foglalkozunk az épp orrunk elé kerülő problémákkal esetleg felhívásokkal, apró sikolyokkal, vagy akár segítségért kiáltással. Sokszor tudjuk érezzük hogy van a környezetünkben olyan ember aki segítségre szorul. Sokszor nem kell nagy dolgokra gondolni csak egy jó szóra, beszélgetésre, hogy az a másik kellemesebben élje meg a napját a magányát, betegségét vagy nyomorát. sokszor átlépünk egy szemét felett az utcán, nem vesszük fel, hogy kidobjuk, nem a mi dolgunk gondoljuk. Igen lehet, de ki veszi fel és kié is valójában? 

Sokszor nem foglalkozunk barátainkkal mert sok dolgunk van, családtagjainkkal, akik még élnek. Nem kérdezzük meg hogy vannak mert nincs időnk. Persze akkor amikor már nincsenek velünk, sírunk és fáj a hiányuk. Így van ez akkor is amikor “valaki” vagy, épp megy szekér népszerű  és sikeres vagy a munkádban, akár híres is. Nos akkor kicsit többen lesznek körülötted, érdekesebb vagy, jobb a közeledben lenni, és akár apróságokra képesek is vagyunk egy jobb pozícióért, barátságért, vagy segítségért. odarakjuk magunkat és persze hátha csurran cseppen is valami, eltűrünk dolgokat azért hátha előbbre kerülünk, vagy csak könnyebb lesz nekünk kicsit, könnyebben hozzájutunk valamihez, de itt is nehéz megmondani hol a határ meddig szabad elmenni, meddig etikus, erkölcsös, stb. Persze magunkkal mindig elnézőbbek vagyunk tudom.

De aztán amikor valakiről kiderül, hogy túllépte hatáskörét, kezdeményezett vagy erőszakoskodott, na akkor aztán lecsapunk erkölcsileg, megmondjuk a magunkét, és fejét vesszük annak aki ilyenre vetemedik. Persze elítélem én is az erőszakot, és nem szeretem a gennyládákat, ez a Keró sem a kedvencem, de attól még van több aspektus és ne legyünk már ennyire képmutatóak, igazság bajnokai, akik soha semmilyen határt nem léptünk át. És ez most arról jutott eszembe, hogy semmit sem tudunk biztosan, de sorsok dőltek keresztbe, lehet megérdemelték, de ott a család, a gyerekek, rokonok, akiknek ezt viselni kell. Lehet jár nekik ez a batyu is? 

Szóval az jut eszembe amikor a nyolcvanas években átléptem Kelet Berlinből Nyugat Berlinbe akkor egyrészt ott zöldebb volt a fű, másrészt pedig mindenki lenyírta a saját háza előtt, és összeszedte a szemetet így az egész utca szép és rendezett volt. Mi csak mutogatunk a másikra, hogy kinek mit kellene felszednie, de mi magunk sem szedjük fel, pedig ha megtennénk, akkor legalább a mi házunk előtt nem lenne szemét, de ha egyre többen tennénk ezt akkor egyszerűen tiszta lenne az utca! Élj így teremts tisztaságot és akkor ítélkezni sem kell! És persze ettől még lehet hogy egy kutya pont a te házad elé rondít! :) Na ez jutott eszembe! szép napot! 

2017. szeptember 14., csütörtök

A Doboz Titka



Mindenki okkal érkezik az életünkbe, és mindenki hoz is valamit. Egy dobozt, amiben elsőre nem is tudjuk mi van. Ha nyitottak vagyunk, akkor elkezdjük lassan kinyitni és hagyni, hogy meglássuk mi is van benne. 
Persze sokan tudják ezt, hogy ha jön valaki akkor valamiért jön, valamit mutat nekünk, valamit tanít, valamit kihoz belőlünk. De hajlamosak vagyunk arra, hogy mi előre szaladunk egy kicsit fejbe és megtervezzük minek is kellene lennie abban a bizonyos dobozban. És várunk, várunk hogy az a doboz kinyíljon magától és meglepve állunk, sokszor csalódással teli, amikor nem az van benne, amire számítottunk, amit megterveztünk jól és okosan előre. Ha kicsit bátrabbak vagyunk és simán, de óvatosan kinyitjuk, és hagyjuk, hogy a tartalom megmutassa magát, akkor el tudjuk dönteni, hogy az ami benne van miként szolgál bennünket, fejlődésünket, tanulásunkat, képességeinket. Mert az élet mindig tanít, még akkor is amikor azt mondjuk, hogy én már annyit tanultam, nem akarnék már több leckét. Pedig amíg élet van, addig tanulás is van, és addig van, “munkafüzet” és "házi feladat". Ha akarjuk ha nem. Ezért aztán, örülni kell miden doboznak, még ha elsőre, kicsit kisebbnek is tűnik ahhoz képest, amilyen nagy “ajándékot” mi beleképzeltünk. Persze tudom ez az okfejtés sok félreértésre, vitára adhat okot, de ha a dolgok mélyére nézel lehet benne némi igazság. Szép Napot! :)

2017. augusztus 4., péntek

Minták ≠1


Nevelhetjük a gyerekeinket okosan, ügyesen, tapasztalatból, jó tanácsokat megfogadva, vagy akár csak ösztönösen de egy biztos a gyermek, a fiatal fejlődésére legjobban a minták hatnak. Jók és rosszak persze egyforma erősen. Hiába tiltjuk a telefonozást, vagy rájuk förmedünk, hogy ne nyomkodd már annyit kisfiam, ha mis ezt tesszük és ezt látja tapasztalja. de igaz ez sok mindenre. az együttérzésre, aszociális érzékenységre, faji hozzáállásra, káromkodásra magyarán szólva mindenre. Most elmondok egy történetet az életemből ami számomra sokat jelent. 

1985 öt írunk. Én épp katona vagyok Győrben. Határőrség, BM zenekar, mellette vezetékes katona. Együtt vonultunk a zenekarra, a Citrom tagjaival, Dókával, és Boros Csabával. Sokat kijárhattunk, próbálni, fellépni, fesztiválokra, rádiófelvételekre stb. Jó pár éve nyomtuk már és szép sikereket értünk el addigra a bandával. Ekkor egy Vermona orgonán és egy Casio “tolltartón” játszottam. És ekkor megérkezett a győri hangszerboltba, Robi bácsihoz, egy Yamaha DX7es. Ez akkor a hangszer piacon maga volt a forradalom. Minden klipben ilyet láttunk a külföldi bandáknál. igazi profi darab. Nos ekkor én hazamentem és elmeséltem a szüleimnek hogy mit találtam. A történethez hozzá tartozik hogy nem voltunk gazdagok, egyszerű életet éltünk és ekkor talán épp 10 éve gyűjtöttek a szüleim egy Skodára. ami kb 70 ezer Forint volt akkor. Pont mint a DX7. Szóval elővezettem otthon hogy ez milyen jó lenne nekem és milyen fantasztikus darab ez. Egy nap gondolkodási időt kértek. Másnap megvettük. Maradt a Trabant és még jó pár évig spóroltak a Daciara. Én kaptam egy profi munkaeszközt az álmaim, célom megvalósításához. Leszerelés után Pestre költöztem és ezzel a hangszerrel kerülhettem be a Step zenekarba, illetve dolgozhattam lemezeken, és Modern Talking is tőlem bérelte amikor itt koncerteztek. Szóval megalapozták az életem ezzel a döntéssel, segítséggel.

Sok sok évvel később az akkor 16 éves Liza lányom azt találta ki, hogy cserediákkén Amerikában szeretne tanulni. Az Anyukája nem nagyon volt boldog ettől és pénze sem volt rá. Ekkor elmondta nekem Liza a tervét. Gondolkodni kezdtem mit tegyek és eszembe jutott az én történetem. Ekkor a megtakarított pénzem pont annyi volt, mint amennyibe került ez az egy év. 1,5 millió Forint. Aludtam rá egyet és aztán igent mondtam és elmeséltem az én  történetemet hozzá. Akkor még nem tudtuk de azóta bebizonyosodott, hogy jó döntés volt, hisz Liza azóta is nemzetközi környezetben dolgozik és sok sok évig volt önkéntes egy ilyen cserediák szervezetnél. A nyelv ésa kapcsolatok meghatározták az életét és Liliét is, aki szintén cserediák lett pár évre rá Portugáliában. Igaz ekkor már az autómat cseréltem egy olcsóbbra, hogy Ő is ki tudjon menni. Neki is meghatározta az életét, Ő is önkéntesként dolgozott sokáig és meghatározta az életét a nyelvtanulás, és az integrálódás elsajátítása. 

Szerintem nem feltétlenül lakást, autót, vagy pénzt kell a gyerekeinknek adni, persze az sem rossz, de nem mindig az a segítség, hanem a lehetőség az eszköz, na és a minta, amit mutatunk! :)

2015. november 28., szombat

egy Koncert után...

...november 21. Step Acoustic Band koncert margójára...



 Nem is értem miért vártunk ezzel ennyit, hogy újra felcsendüljenek a dalok és persze a vidám, "asszonykórus" és ezt most ne vedd sértésnek kérlek, hisz az élet ment előre, vitt bennünket és az éveket. Lett házasságunk, gyerekünk, válásunk, változásunk, sok-sok kalandunk, örömünk és gyászunk, de egy egy valami nem változott, a mi közös múltunk, azok a feledhetetlen Stepes évek, a sok sok koncert és ezek az életvidám, pozitív dalok.

Nem tudhatom csak sejtem mit éltettek át ott lent, de fentről, pontosabban bentről egészen különleges élmény volt. Kicsit újragondoltuk, áthangszereltük, hogy ma is eljátszható legyen és élvezhető, de azt hiszem ez sikerült, mert a dalok túlélték ezt az elmúlt 25 évet anélkül, hogy magyarázni kellene bármit is. Egy képzeletbeli tábortüzet ültünk körben, és a tűz maga az érzés volt amit a dalok töltöttek és az emlékek.
Nem tudtam előre mit fog kihozni belőlem ez az egész. Őszintén mondom sokáig ellenálltam, hogy feltámasszunk valamit, amit már elmúltnak hittem. És persze Öcsi. Valahogy ezt is kellett kezelni belül, hol ezért hol azért. De mára ez már helyére került. Nem hittem hogy egyszer lesz bátorságom és hitem elénekelni azokat a dalokat amit Vele szerettünk meg. Azt gondoltam, a feledés homályába merültek a dalok, az érzések, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az első daltól az utolsóig minden szó, sor, refrén egy emberként, üvöltve kiáltva hasít az éjszakába,
könnyel átitatott boldogságot csalva a szívekbe. Ez kiült az arcotokra az arcunkra. 

Büszke voltam és vagyok, hogy van valamink, amit megőriztünk és újratöltve belopóznak a jelenünkbe, és így már nem csak a múltunk részeként, ködfoltos emlékként, hanem valóssága, érzékelhető mai élménnyé formálódva itt léteznek tovább velünk.
Mi egy család vagyunk akik hiába nem találkoztak hosszú, hosszú évekig, ugyanúgy örültünk egymásnak és egyszerre dobbant a szívünk, csattant a tapsunk és szólt a dal! Egy kor zenés osztálytalálkozója volt, egy iskola ünnepség, ahol egyszerre voltunk gyermekek és szülök.
Mindenkinek megvannak a láthatatlan emlékkönyvei a szívében. A miénk ez a Stepes pár év, ez a harminc néhány dal és a közös élmények. Reményeim szerint nem kell 25 évet várnunk, hogy ezt ismét megélhessük mindezt.



2015. április 26., vasárnap

Nyolc kilométer

Ennyit futottam ma. Van akinek sok van akinek kevés, nekem általában elég. És nem csak fizikailag, hanem ilyenkor a gondolatok rendeződnek bennem. Futás közben ahogy rázkódnak odabent, valahogy rostálódnak, mint egy közepes lyukú szitán. A kevésbé fontos gondolatok, átszöknek a kis résen a fontosabb, értékes gondolatok kikerekednek, értelmet nyernek. Mindig jön valami aminek lehet örülni.

Nekem a futás a kitartás jelképe. Legalábbis a saját életemben. Nagyjából öt éve futok rendszeresen. Mikor elkezdtem, magas szárú kosaras cipőben futottam mert gyenge volt a bokaszalagom. Mind a kettő lábamon volt részleges szakadás, ki voltak nyúlva a szalagok és rendszeresen akár egy normál séta közben is aláfordult, ami után hetekig csak sántikáltam. Ennek elemzésébe most bele se fognék... :)
De apró lépésenként elkezdtem. Elsőre csak pár perc, kis kör, aztán napok, hetek után nagyobb ív. Mikor már ment az első komolyabb táv, kb. 2,5 Km, akkor már fájt a lábam a kosaras cipőben és lecseréltem egy könnyű futó cipőre. Izgultam a bokám miatt de egyre erősebb és erősebb lett.

Ennek már öt éve. Hetente többször futok 5, 8 vagy 10 Km-t. Megerősödött és megerősödtem én is, bent és kint. A Római csodás, főleg ilyenkor élvezem. Kb. egy hét alatt berobbant a természet és az emberek is kiszabadultak, tolják a lángost és a hekket, folyik a sör és a bor, mosolyognak. Nekem közben jó futni a széllel, haladni a folyóval, nézni a fák boldog sóhaját és ha kicsit nagyobb a csend szinte hallom hogyan nő a fű. Szeretem!

Szép napot, hetet, hónapot, évet, életet.... :)




2015. január 16., péntek

Életterv...

Van egy élettervünk nekünk és van az életnek egy terve velünk! 
Az életben az áramlásban mindig ott vannak az útjelzőtáblák, történések és maga a szinkronicitás, hogy mi az ami épp támogatva van, és itt van az ideje, helye. Sokszor azt gondoljuk, hogy most épp a karrierre kell koncentrálnunk és hatalmas erővel építjük azt, közben értékes emberek, kapcsolatok hullnak ki mellőlünk mert azt gondoljuk ez most nem fér bele az életünkbe. Olyan mint mikor keressük a főteret a városban de annyira nézzük a térképet vagy a GPS-t hogy a csodás utcákat, házakat, embereket észre sem vesszük.  Aztán mikor a megfelelő karrierszinten érezzük magunkat, vagy elfáradunk, elkezdjük akarni, építeni a párkapcsolatot, gyereket szeretnénk, családot és nem értjük miért jön számtalan újabb és újabb munka lehetőség és egyetlen normális kapcsolat sem talál meg minket. Ezért aztán próbálkozunk, keresgélünk, de göröngyös az út és nehéz. Nem értjük. Ha figyelünk a jelekre az apró kis csodákra az életünkben, akkor vezetnek bennünket arra, amerre mennünk kell és támogatást kapunk abban, ami igazán fontos és szüksége az épp  aktuális életszakaszunkban. Persze nincs rossz út, csak lehet könnyeben, támogatva haladni állomásról állomásra és lehet tekeregni össze-vissza, viszont sokkal fáradtabbak leszünk közben! smile emoticon

2014. július 3., csütörtök

A Semmi sincs és a Minden is van....

Sokakkal találkozom mostanság és beszélgetünk és közben azt tapasztalom, hogy egyre több a zavarodott kicsit kóválygó ember, aki téblábol az életében és nem érti a dolgokat, amik történnek vele. Olyan ez mintha átléptünk volna egy láthatatlan kapun és megérkeztünk volna az élet elvarázsolt kastélyába. Furán nézünk magunk köré, mert a helyszín és a szereplők szinte ugyanazok, mégis az érzéseink, a rálátásunk a reakcióink megváltoztak. Hiába próbáljuk a régi jól bevált technikákat, fortélyokat, praktikákat bedobni nem működik valahogy...

Hát igen átléptünk valahova, és ki tudja hova de egy biztos ma minden más. És van egy érzésem nem tudunk visszamenni azon a bizonyos ajtón. Volt egy lehetőség átlépni, majd ezután bezáródott. És vár ránk valami új, valami ismeretlen, amitől kicsit félünk. Izgalmas de félelmeket szül, sokszor kiborulunk, mert nem tudunk vele mit kezdeni.  De azt hiszem a sors mindig bennünket szolgál. Fejlődésünket akarja és olyan helyzeteket, feladatokat tesz utunkba, ami által megtanuljuk, megtapasztaljuk azokat. Ha hagyjuk hogy áramoljon velünk az élet, akkor eggyel könnyebb lehet. Ha nem ismerjük fel a változás lényegét, és nem fogadjuk el tényét akkor csak rohangálunk fel és alá, faltól falig, még nem koppanunk egy nagyot és az élet eközben csak lohol utánunk, jól bekészített kis csomagunkkal, csak nem ér utol.

Ha megállunk kicsit és megpihenünk, figyelünk az útjelző táblákra, elfogadjuk, hogy ami épp történik velünk az minket szolgál, még akkor is ha a jelenlegi helyzetünk nehéznek vagy akár kilátástalannak tűnik, akkor pont olyan dolgok fognak történni velünk amik a legjobbak nekünk. Persze nem azt mondom, hogy ne gondolkodjunk, ne tervezzünk, de igen, csak ne akarjuk az életet, hanem éljük meg minden pillanatát. Akármi van épp az éltünkben hozzuk ki belőle a legjobbat. Legyünk tudatosak és fogadjuk el az élet szabályát miszerint minden okkal van és mindennek következménye van. Jónak és rossznak is.

Bármi történik velünk ebben a pillanatban fogadjuk el ahogy van, mert ezen már változtatni nem tudunk. De a jövőnket azért befolyásolni tudjuk hozzáállásunkkal, gondolatainkkal, tetteinkkel. A világ felgyorsult de az áhított változás, pozitív jövő csak lassan alakul ki, miközben csak kattintunk egyet okos telefonunk legfrissebb applikációján és máris előttünk a megoldás. Az élettől is ezt várjuk, és megvagyunk sértődve ha nem úgy van azonnal valami amit akarunk épp.

De az élet másképp működik a teremtés mindig születőben van, de kis idő kell neki. hogy a szinkronicitás ezt a hatalmas és bonyolult rendszert, az Univerzumot olyan irányba mozdítsa, hogy azok a szereplők, történések egyszer csak összeérjenek. Nehezen éljük meg, hogy semmi sem a miénk, mindent csak kölcsönben kapunk az életben, pénzt, lehetőségeket, kapcsolatot, bármit. Üres kézzel érkezünk és üres kézzel távozunk.

Legyünk hát türelmesek és higgyük el hogy rendeződik minden és épp ez zajlik most. Addig meg nem tudunk mást tenni mint éljük meg a pillanatot, csodálkozzunk rá az élet mindennapi szépségeire, becsüljük meg szeretteinket, barátainkat. mondjuk gyerekeinknek hogy szeretjük őket, legyünk hálásak egy mosolyért és egy jó szóért vagy csak egy kellemes pillantásért. Segítsünk ahol tudunk, legyünk hálásak minden nap egy kicsit.

Persze ez csak egy vélemény, nem mondom hogy tuti így van, sőt ne hidd el, de ha már sokat szenvedtél, esetleg próbáld ki! :)